| Friss hírek : Túl a nyolcvanon – Domingót szeretni nem muszáj, nem csodálni viszont lehetetlen |
Túl a nyolcvanon – Domingót szeretni nem muszáj, nem csodálni viszont lehetetlen
papageno.hu 2022.10.19. 18:04
Caruso - 2021. február 9. !!!!!!!!
Csontig ható szél a Staatsoper jólismert árkádjai alatt 1997 februárjában. Egyesek úgy felszerelkeznek, mintha a Himalája K2-es alaptáborában lennének, pedig csak állójegyhez szeretnénk jutni Plácido Domingo másnapi (mint utóbb kiderült utolsó) bécsi Otellójára. Az előadás előtt Hollender úr libben a függöny elé, hogy exkuzálja az erős megfázással küszködő a főhőst, aki akkoriban még „csak” a Három tenor egyike volt. Domingo „intelligensen énekelt”, próbált biztonsági köröket futni, csak hát Otello nem egy megúszható szerep. A művész érezhetően (és hallhatóan) egyre jobban szenvedett – a közönség szintén. Végül a II. felvonás nagymonológjában annyira tarthatatlanná vált a helyzet, hogy Domingo földhöz csapta a köpenyét és kisétált a színpadról. Függöny.
"... Nem kéne? Valóban nem. De tulajdonképpen ki elől veszi el a lehetőségeket? Sajnos nem igazán ostromolják olyan világszínvonalú baritonok a nagy színházak kapuit, akik a veterán Domingo miatt ne jutnának fellépési lehetőségekhez. A saját legendáján kívül mit rombol a művész egy-egy előadásával? Domingo olyan régóta járja a világot városról városra, színházról színházra, hotelről hotelra, hogy az öreg hazatért Odüsszeuszhoz hasonlóan ő sem képes Pénelopéja mellett, tengeri kalandok nélkül élni. Persze az ithakai hajóshoz hasonlóan Domingo bukását is sokan várják. Túl nagy hatalom és túl régóta üzemelteti szerteágazó bizniszeit. Legkésőbb két évvel ezelőtt a papírforma szerint bele kellett volna buknia a #metoo-kampány ellene felhozott vádjaiba. Bár a mozgástér szűkült, Domingo megrázta magát – talán valójában nem is értette a vádakat – s folytatta vándorútját. Tavaly nyáron az egyik első híresség volt, akit kórházba fektetett a koronavírus. Uborkaszezon volt, készültek a nekrológok. Publikálni mégsem kellett őket: Domingo ismét talpra állt, hogy tovább halmozza a legeket, tovább fényesítse készülő szobrát. Szeretni nem muszáj őt, nem csodálni azonban lehetetlen."
A művész azonban megrázta magát és jó félórás szünet után talán élete egyik legmegrendítőbb Otellóját énekelte. A rutinos róka persze tudta, hogy a szerep hanggyilkos részein már túljutott. A bécsi közönség – melyhez Domingót évtizedes aktív kapcsolat fűzi – szempillantás alatt megbocsátotta a színpad kurta-furcsa cserbenhagyását és hosszan ünnepelte kedvencét.
Sőt, éppen a jelmez kétségbeesett ledobása lett az a gesztus, amitől Domingo, a sztár szerethetővé vált, hiszen megmutatta esendő, emberi arcát azzal, hogy az arénában fel merte adni küzdelmét. Bárki más megbukhatott volna egy hasonló helyzetben, más helyett rögtön kerítettek volna egy covert, aki befejezi az előadást. Domingo azonban pótolhatatlan.
Ezzel nyilvánvalóan ő maga is tisztában van. A Parsifal CD-je után egy kritikusa A varázsfuvola felvételét javasolta, melyben Jessye Normant ajánlotta Sarastrónak, Domingo pedig természetesen Az Éj királynőjét kapta volna. Gonoszkodó szavak, melyeket azonban az idő valahol mégis igazolt. Hiszen Domingo azóta valóban szinte mindent elénekelt – Mozart koloratúr-démonjain kívül. Lehet őt ezért kritizálni, csipkedni, mantrázni, hogy például „nem bariton, csak mélységek nélküli tenor kettő.” – Ami egyébként igaz is. Ám, ha valakinek kellemetlen hallgatni a magnélkülivé vált hangot, az egyre rövidülő frázisokat, kínos azon izgulni, hogy ha a művész letérdel a színpadon, fel tud-e még segítség nélkül állni, egyszerűbb, ha elkerüli a Domingo-jelenséget.
Azt azonban érdemes tudomásul venni, hogy mind a 20. század egyik legnagyobb operaénekesének, mind a közönségének még szüksége van ezekre az estékre. Domingo nemrég hivatalosan is 80 éves lett. Nincs az operatörténetben olyan tenor, aki ebben a korban nem Altoum császárokat énekelt volna – szigorúan trónon ülve. De bariton se sok vállalta a megmérettetést. A nagyok közül Giuseppe Taddei és Rolando Panerai maradt igen sokáig a színpadon, Hans Hotter ekkoriban énekelte utolsó Sprecherét, de 80 felett Melis György is már csak néhány Tiborcot vállalt. Ezzel szemben Domingo – minden létező és elképzelhető rekordot megdöntve – ma is új és nagy Verdi-főszerepeket tanul, ültet agyba és torokba.
Nem kéne? Valóban nem. De tulajdonképpen ki elől veszi el a lehetőségeket? Sajnos nem igazán ostromolják olyan világszínvonalú baritonok a nagy színházak kapuit, akik a veterán Domingo miatt ne jutnának fellépési lehetőségekhez. A saját legendáján kívül mit rombol a művész egy-egy előadásával? Domingo olyan régóta járja a világot városról városra, színházról színházra, hotelről hotelra, hogy az öreg hazatért Odüsszeuszhoz hasonlóan ő sem képes Pénelopéja mellett, tengeri kalandok nélkül élni. Persze az ithakai hajóshoz hasonlóan Domingo bukását is sokan várják. Túl nagy hatalom és túl régóta üzemelteti szerteágazó bizniszeit. Legkésőbb két évvel ezelőtt a papírforma szerint bele kellett volna buknia a #metoo-kampány ellene felhozott vádjaiba. Bár a mozgástér szűkült, Domingo megrázta magát – talán valójában nem is értette a vádakat – s folytatta vándorútját. Tavaly nyáron az egyik első híresség volt, akit kórházba fektetett a koronavírus. Uborkaszezon volt, készültek a nekrológok. Publikálni mégsem kellett őket: Domingo ismét talpra állt, hogy tovább halmozza a legeket, tovább fényesítse készülő szobrát. Szeretni nem muszáj őt, nem csodálni azonban lehetetlen.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó