Caruso és Pavarotti: a film tételének megfogalmazása, felütése után Ron Howard egy klasszikus pályaképet rajzol meg archív felvételek, fotók és „beszélő fejek” segítségével a zeneszerető modenai pék fiáról, akit a történet szerint egyik szerencse ért a másik után. A szerény körülmények között élő általános iskolai tanár kórista volt, majd megnyert egy énekversenyt, amelynek jutalmaként 1961-ben felléphetett Reggio Emilia operaházában a Bohéméletben. Boldogtalan lett volna, ha nem lehetett volna operaénekes, de innentől nem volt megállás: 1963-ban már a Covent Gardenben ugrott be a felejthetetlen Giuseppe Di Stefano helyett (akiért eredetileg a jegyeket elkapkodták), két évvel később már ugyanitt megkapta a magas C-k királya titulust, Az ezred lánya Toniójaként. Bár Howard nagyon plasztikusan rajzolja meg Pavarotti fiatalkorát – a korabeli Modenával és ifjú feleségével, Adua Veronival, aki 1961 és 2000 között volt a társa −, mestereiről, vagy gyermekkori barátjáról, a kiváló szopránról, Mirella Freniről a filmjében egy szó sem esik. (Így arról sem, hogy Pavarotti Frenivel 1965-ben debütált a milánói Scalában, Karajan kifejezetten ragaszkodott hozzá.) Turnéja az ausztrál szopránnal, Joan Sutherlanddel itt olyan alkalomként említődik, mint amikor Pavarottinak sikerült ellesnie a tökéletes légzéstechnikát − Sutherland és karmester férje, Richard Bonynge valójában ennél jelentősebben vette Pavarottit a szárnyai alá.

Pavarotti 1967-ben szerződött le a rámenős New York-i impresszárióval, Herbert Breslinnel, Howard pedig Scarpia zenei témájával jelzi: ő lesz majd a film egyfajta negatív hőse. Nem lett. Breslin valóban nem volt túl népszerű a zenei életben, és azzal sem szerettette meg magát, hogy miután 36 év után elváltak útjaik, Pavarottiról írt egy nem túl ízléses könyvet arról, hogy az olasz tenor miképpen lett „a nagyon kellemes, egyszerű, szeretetre méltó fickóból mindenre elszánt, agresszív és tulajdonképpen boldogtalan szupersztár”. És persze a szerelmei soráról. Breslin azonban jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Pavarotti az 1970-es években a Metropolitan Opera sztárja lehessen. A Met első élő televíziós operaközvetítése Pavarottival is az ő nevéhez kötődik, részben az is, hogy 1984-ben a Madison Square Gardenben koncertezhetett Bruce Sprigsteen helyett, nyitva a tömegek felé, majd 1986-ban Kínában turnézhatott, ami a szellemi mételyezéssel vádolt „nyugati előadók” közül korábban csak Jean-Michel Jarre-nak és a Wham!-nek engedtetett meg. (Ebben az évben Budapesten is járt, Kincses Veronika partnere volt a Bohéméletben.) Mindenesetre Pavarotti és Breslin hullámzó kapcsolatára Howard utalást sem tesz.

Pavarotti, Domingo és Carreras – a Három Tenor egy házban élt a Central Park mellett az 1980-as évek végén. Innen jött-e az ötlet, vagy máshonnan a Három Tenor első koncertjére? − Rudas Tibor impresszárió ezt archív felvételről sem mondhatta el Howard filmjében. (A film egyik executive producere, a Decca-főnök Dickon Stainer persze kap megszólalási lehetőséget, de nem mond semmi eredetit.) Zubin Mehta karmester tálalásában a rákból éppen kilábalt José Carreras visszatérésére volt jó alkalom az 1990-es római koncert a foci-vb döntője előtt, amiről Domingo és Carreras is úgy beszélt: emberileg volt fontos. A koncert tévéközvetítését legkevesebben 600 millióan látták, a lemez minden idők egyik legnépszerűbb komolyzenei felvételeként több mint 12 millió példányban kelt el. Négy évvel később a Los Angeles-i foci-vb-n már 1,3 milliárdan nézték koncertjük közvetítését – de Howard diszkréten nem foglalkozik azzal, hogy a legnagyobb popsztároknak kijáró rajongás hatalmas, az operasztároknál is szokatlan pénzekkel is járt. Pavarotti 2 millió dollárt kapott a Dodger Stadion előadásáért, a Három Tenor több mint harminc koncertje után pedig előadásonként félmillió dollárt. Hogyan hatott Pavarotti személyiségére mindez? – a film átsiklik e kérdés fölött. A tömegekkel akarta megszerettetni az operát, vagy a pénz miatt fordított hátat az operaházaknak? – nyitott kérdés marad.

Persze láthatjuk Pavarotti egy-egy emberi vonását – fest, popsztárokkal közösen is jótékonykodik, gyermekien derűs, naiv és optimista −, de sok közülük félrerajzolt. Egyik lánya megbetegedett, sok koncertjét lemondta – igaz. Csak épp Pavarotti sok más fellépését is lemondta, olykor egy jobban fizető koncert kedvéért, erről volt hírhedt – a Covent Gardenből és a chicagói Lyric Operából emiatt ki is tiltották. Vitte magával a konyháját, hogy otthonosan érezze magát távol a családjától – igaz. Csak hát babonája volt, hogy fellépések előtt is tésztázni kell egyet – a túlsúlya aztán komoly problémákat okozott. Barátja, a U2 énekese, Bono mindenesetre a hús-vér figurára emlékezett: egy akarnokra, aki végül belopja magát az ember szívébe. Mint például Diana hercegnőjébe.

Pavarotti nagy életdrámáinál Howard néha mellébeszél, finomkodik. De kései, drámákkal is terhelt házasságának bemutatása Nicoletta Mantovanival a jó ízlésen belül marad – nem úgy, mint annak idején bulvárlapok. Pavarotti több színpadi alakítása is megidéződik, ám a megszólalók többsége mégsem igazán tudja megfogalmazni, miért is szerettek bele az emberek Pavarotti mézhangjába első hallásra, és miért hallgatjuk ma is libabőrösen a lemezeit. Talán egykori szerelme, Madelyn Renée Monti szoprán, valamint Carol Vaness szoprán megszólalásai járnak a legközelebb az igazsághoz. Utóbbi szerint például Pavarotti hangját „látni” lehetett. Úgy tűnik, a tenorra tényleg a szoprán rezonál igazán. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés