Ron Howardtól ilyesmire számítunk, semmiképp sem Michael Moore szemre tetszetős, belül viszont a javíthatatlan elfogultság és a trükkösen végrehajtott véleménymanipuláció kettős kórja által megtámadott ál-dokumentumfilmjeire. És nem is elfogult az alkotás valóban – és nem is rossz. Csak nem elég jó. Howard és a filmet író bizonyos Mr. Monroe képzeletbeli drónja magasra száll, hogy összefüggéseket is lásson (meg szép tájakat néha), de aztán ott felejti magát a nagy panorámakép exponálása közben, és keveset repül igazán közel – nem emberekhez, más megszólalóhoz, hisz azt sokszor teszi, hanem – magához Pavarottihoz. Pedig ő volna a főhős.

Márpedig Pavarottiról rengeteg anyag van, nem apokrif iratok meg hieroglifák közt kell matatni az alkotóknak. Kapunk is néha (általunk) sosem láthatott tévéshow-kból pár kockát, de bosszankodni jó csak, mert nem ízelítő kellene most, hisz ez nem a tréler, ez már maga a film. Pavarotti jókat mond(ana), csibészes humora van, folyékony angolul cimbizik a showmanekkel (őstehetség, nem abban jó, ha műveket elemez, pl. kimondottan kínos a mozarti Rózsa-ária accompagnatójához fűzött mondata egy kurzuson), mégsem annyira őt látjuk, hanem inkább az utókori okoskodókat. A két legidegesítőbb a dobogó szimmetrikus helyein ül: Angela Gheorghiu tartalmatlan frázisaitól és kínosan magabiztos kijelentő módjától a Jóisten mentsen meg (ismeretlen okból most nem tette), míg Vittorio Grigolo lapos értelmű rajongása is elvesz, ahelyett, hogy tenne hozzá (róla legalább negyedóra után el is feledkezik Howard).

És nemcsak Grigolót nézzük némiképp szisszenve – hisz pont ma jött ki a hír: a londoni és a New York-i operaházak sem léptetik fel, míg nem tisztázódik, tényleg zaklatott-e egy kórustagot –, hanem Placido Domingót is, aki mit sem sejtve a vetítés idejéről a felvétel idejében, hosszan ecseteli, hogy a „hang” főnév a latin nyelveken nőnemű, és hogyan kell bánni egy hölggyel... Jaj. Domingo ma fejezte be Metropolitan-béli életét ugyancsak zaklatási vádak miatt, 51 éves Big Apple-karriert, és ez már jogerős... (Tavaly ősszel még ő kalauzolt minket a Met melletti Koch Színházban, Marton Éva mellett másik védnökünk volt és igen figyelmes – novemberben pedig ugyanaz a Peter Gelb ünnepelte a függöny előtt Domingo félévszázados New York-i „fennállását”, aki most nem érzett annyi erőt, hogy maga döntsön... Temporis mutantur.)

Amúgy viszont Domingo magvasakat szól, entellektüel, hozzá hasonló nagy mondatokat csak Harvey Goldschmidttől hallunk (de ő nem tudja filozofikus köntösbe burkolni azokat, nyílegyenes praktikummal beszél), ezek a film legjobb – már úgy értem, Pavarotti személyes jelenléte nélküli – közlései. A legerősebbek pedig a magánéleti dráma kapcsán keletkeznek, és emiatt gratuláció Howardnak: bele mer menni az utólagos talapzatcsiszolás divatja ellenére az Aduától való válás és a Nicoletta Mantovanival felizzó új szerelem, új frigy bugyraiba. (Ja, és a nálunk, az Erkel Színházban az 1986-os Bohémélet-előadás Musette-jeként – Pavarotti személyes árukapcsolásával – felléptetett Madelyn Renée is kimondja: viszonya volt a magas C királyával.)

Ahogy Pavarotti három felnőtt lánya vall, az is kifaggatott, elővájtan jó pillanat, de Adua Pavarotti szinte férfihangon, nyilván borzalmas görcsök közepette leszögezett szavai a megrendítőek. Őt végig becsapta a férje, ugyanakkor tudja, hogy mint művész, Pavarotti egy másik szférában létezett, s ezzel kissé fel is oldozza a kicsapongások bűne alól. „- Nápolyi spagettit csináltam neki, az a kedvenc étele. De ekkorra már az állapota nagyon leromlott. Meg kellett etetnem.” Ez a kórházi mondat a szinte haldokló tenorsztárral és az elárult, majd elhagyott feleséggel, három gyerekük anyjával még szóban visszaidézve is nagyon kemény – közben mégis mintha gondoskodó volna. És őt ellenpontozza a ma is ropogós Nicoletta, akinek a világ utálatával, a nagycsaládos válás gyötrelmeivel, saját sclerosisával és halva született egyik ikergyermeke tragédiájával is szembe kellett néznie, mielőtt híres férjét is eltemethette, mindössze pár év boldogság után. Két véglet a két nő, Adua és Nicoletta, mégis azonos nevezőn látjuk őket, gondolatban össze is békítjük.

Néném, mondom azt is, ami idegesítő: a film – legalábbis az Urániában – végig hordozta magán az aszinkronitás jegyeit. Fura módon csak az énekelt részek másztak szét úgy, mintha valaki a frame-ekkel játszadozna a videón, hogy állandó lassításokkal és szinte észrevétlen vágásokkal egy másik hangfelvételt passzítson a kép alá. Vagy ez egy howardi eszköz? Reméljük, nem az, csak egy harmadik: egyszerű technikai hiba, mondjuk, akkor se örvendetes. A film magyarítói pedig valami molyette librettógyűjteményt vehettek egy antikváriumban, mert százéves énekelt magyar fordítással feliratoznak („zeke”, „ösmerem”), és nem állom meg, csak az ismeretterjesztés miatt: saját példámon tanultam meg huszonéve, ott fellépve, hogy a Maestro szülővárosa, Modena előhangsúlyos az olaszban, nem közép. Tehát itt minden szinkronhang elrontja, csak szólok. (És hol volt az ugyancsak 'módenai' születésű Mirella Freni, aki ugyan sok képen feltűnik, de nevét a narrálók meg sem említik...)

De most jön a mélypont, az operavilág egyik nagy merülője, aki az idegesítés-olimpián ma az aranyérmet szerzi: Herbert Breslin, az egyik időszakos menedzser. Ezt a méretes egót mutogatni kéne, de nem Pavarotti filmjében. Most pedig idézni fogom egy 2005-ös könyvrecenziómat, amely Breslin Magyarországon kiadott, Pavarottit savazó ponyvájáról szólt anno (az akkori Ufinak nem volt netes archívuma, így ez a pár sor is először itt, az Origón jelenik meg).

„Emlékirat-irodalom. Kiváló műfaj akkor is, ha néha úgy alázzák meg, hogy hatásvadászan kezdik. „Fésületlen leltár, töredékek meg foszlányok. Kuszák. Nem is tudom pontosan, melyik lehet az első. Az első emlék. Talán a zöld szennyesláda.” Ezt csak imprózom, de valahogy így kezdik. És ugyanúgy folytatják. Sok rövid mondattal. Mert az hatásos. Az ám.

A memoáríró alapesetben az objektív igazat áll neki papírra vetni, és szubjektíve szeretne pénzt is keresni vele. A végén pedig a tökéletlen szubjektummal söpri be, ha söpri egyáltalán az objektíve milliókat. De a hatásvadászat itt értelmetlen, ez a terület nem Claire Kenneth vagy a Mahler-füzetek sajátja. Itt a magát történelmi vagy művészettörténeti személyként értékelő nagyság tényeket tesz helyre, indokokat sorakoztat, önigazolást szerez, ésatöbbi. Ja, és persze, csakis megrendelésre dolgozik. Vagy legalább ezt mondja. E rövidke értekezés, amelynek vonatkozásai természetesen az univerzum összes dimenzióiban értelmezhetők, egy Pavarotti-memoár kapcsán nyernek teret.

Igen, a Maestro pár hete hetvenkedik (ugye, értjük a viccet?), búcsúturnéja szó szerint végeláthatatlan, már jó esztendeje tart, de még nem tudni, hol is fejezi be. Hogy mikor, az pedig végképp talányos. De ne legyünk igazságtalanok. Az elmúlt század egész biztosan legnagyobb hatású énekeséről van szó, aki a tíz legismertebb ember egyike a világon, ráadásul dobogós helyen. Nevét azok is vidáman ejtik, akik még a fát sem ismerik, melyen az opera műfaja terem. Pavarotti minden kontinensen, de még a maláj szigetvilágban is fogalom, nem csoda hát, hogy mindenféle kismester hasznot húzna a nevéből.

A friss vérszívó alkotás egy könyv. Pavarotti-memoárnak hirdeti magát, de csak a dühítő szennyet és egy mitugrász ízléstelen posztamensét kapjuk meg párezer forintért. Pavarottit most aztán elárulták! (Milyen klassz is a magyar nyelv állandó duplafeneke!) Aki pedig a hányásszagú talapzatra felkapaszkodik, és álentellektüel-pózokban pucsít, egy bizonyos Herbert Breslin. Harminchat esztendőn át menedzselte a tenort, és tavaly összes felgyülemlett komplexusát kitálalta a Nagyérdemű elé, The King & I címmel. Hozzánk most ért ez a mószergyűjtemény, s a magyar kiadónak csak a Breslin úréhoz mérhető pénzéhségéről nem kell más adat, elég, ha a fordítás fedlapját idézzük: Pavarotti meztelen. Mert a mi nyelvünkre fordítva már ez lett a cím. Hiába vált a pénzfetisiszta Herbert dúsgazdaggá épp az oldalanként nevetségessé tett kövér ember művészete által, mindez, úgy tűnik, nem volt elég, még egy könyvhonorárium is kellett neki.

Könyv? Aligha. Mondatai kurták, fogalmazása suta, koherenciáról nemigen hallhatott, röviden csak széteső gúnyiratként jellemezhetem. Elfogultság minden szinten: ő az ész (bár szerinte Pavarotti magát tartja annak), ő a mindent tűrő (ám azért jól meg is mondja a magáét, mert karakán is), ő a muzsikus (bár nem az, hajaj, de mennyire nem!), ő a pótolhatatlan menedzser – bár évek óta Harvey Goldsmith szervezi a tenorista fellépéseit. És nem is rosszul.

Több okból dühítő ennek a pszeudo-memoárnak a létezése. Egyrészt meg kell venni ahhoz, hogy alapos véleményünk legyen róla, tehát fölös kiadással jár. Másrészt olvasása megmérgezi mostani és jövőbeni élményeinket, de még a múltbélieket is. Ha igazat ír helyenként, ha tömény szenzációétvágyú hazugság az egész, letétele után mindenféle képzettársítások lepik meg az embert, aki a Föld leggondtalanabbul daloló művészét hallgatná. Persze, vesszenek az énekes javára elfogult emlékiratok is, de emiatt a botránykönyvek még inkább. Herbert Breslin kiteregeti barátja és ügyfele féltve őrzött titkait nőkről, karrierről, pénzről... - íme, a címoldal vastagon szedett ajánlószövege. Több kommentár nem szükséges. Csak még egy megjegyzés.

Évszázados hagyomány, hogy patinás szerzők ajánlást írnak kötetük legelejére. Még a patinátlan szúnyogszerűek is. A Pavarotti kilóit, emberi gyengéit, pénzügyeit kibeszélő, rutin-tudásával felvágó Breslin saját családjának címzi dicstelen munkáját. Ezt meg hogy értsük? Az aranytorkú hárpiának, undorító nőfalónak, hálátlan ostobának és feneketlen pénznyelőnek beállított Luciano Pavarotti „történetéből” a grál-lovag Breslineknek van mit okulniuk?

Hát, kedves Néném, Breslin úr ugyan 2012-ben – magas kort érve meg – elhagyta az árnyékvilágot, de Ron Howard friss filmjében is pusztító. Mindegy, nagy játékos volt, egyidőben egyszerre ügynökölte Pavarottit és Domingót (azt meg hogy kell?), de még nagyobb menedzser lehetett Rudas Tibor, róla viszont csak beszélnek, nem sikerül megszólaltatni archív anyagon se, pedig 5 éve csak, hogy ő is elment... Hazafele már tényleg minden mindegy. Pavarottit hallgatunk úgyis, mindenki azt mond, amit akar, ha kamerát lát, akkor meg még okosabbakat és másabbakat. Vicces, hogy maga a sztár rendre elmesélte: Joan Sutherlandtől egy hosszú ausztrál hajóúton leste el a légzéstechnikát, miközben az alig 26 esztendős tanító évekkel korábbi ('módenai') debütálásának Rodolfo-áriája úgy, ahogy van, mestermunka már. A Jóisten dudorászik itt valakiben, nem egy gyarló tanonc vokalizál.

A film előtt is mind tudtuk, akiknek füle van: ahogy Pavarotti énekelt, nem énekel úgy más – és az sem kicsi eredmény, hogy ezt az igazságot Ron Howard se vette el tőlünk.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!”

2019. szeptember 20. Budapest 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés