José Cura ezúttal egyik emblematikus szerepében, a Turandot Kalaf hercegeként tért vissza a szigetre. Az egyre többet vezénylő és rendező argentin művész előadói pályafutása alkonyán még törlesztgeti Budapesten énekes-színészi tartozásait. Cura ugyan 2000 óta számos alkalommal koncertezett Magyarországon, ám szerepben eddig csak Otellóként és a Tosca Cavaradossijaként láthatta-hallhatta a hazai publikum. Ha viszonylag teljes (élő) képet szeretnénk nyerni róla, akkor Kalaf után Sámson, Chénier és Canio itthoni megformálása még mindenképpen várat magára. Persze Cura már közel sem olyan, mint amikor az 1990-es évek közepén berobban az operavilágba. Alkatilag is ideális kortárs hőstenor, mai tenorhős. Latin temperamentumával, művészi kommunikációját meghatározó „manipulációs” készségével hamar közönségkedvenc lett. Énektechnikája mindig is furcsa, szabálytalan volt, de a tenorja vivőerős, színészi képessége pedig párját ritkító. Soha nem akart senkire sem hasonlítani, példaképekre legkevésbé. Minden fellépését szerepfelfogásának eredetisége, autonóm volta tette igazán izgalmassá.  1996-os bemutatkozó bécsi beugrása különösen emlékezetes maradt: masszív, mégis laza, kirobbanóan vitális, szenvedélyes Cavaradossi.  Jelenléte már önmagában felfrissítette Margarete Wallmann muzeális érékű rendezését. Megmaradt az is, ahogy Cura az Otello harmadik felvonása végén a kormányzói trónon feszengő mór szellemi és fizikai összeomlását egy enyhe kézremegéssel induló, fokozatosan erősödő epilepsziás rohammal tette lélektanilag is valóságossá. Szépreményű művészként kortársai közül egyedül ő tudta megközelíteni Plácido Domingo utolérhetetlen Otellóját.  

Az argentin tenorsztár üdítő kreativitása idővel hanyatlott, alakításai jobbára tisztes helytállássá szerényedtek. Margitszigeti Kalafja is ezt a fajta biztonsági üzemmódot tükrözte. Komótosan mozog a színpadon, játéka annyira sallangtalan, hogy a próba elé állított ismeretlen herceg vakmerő fellángolása helyett egy nyugalomra vágyó elcsigázott világvándor fásultságát, enerváltságát közvetíti. Cura ugyanakkor profi módjára alkalmazkodik aktuális hangi állapotához. Beosztással él. Jól nyomon követhető technikai trükkjeinek azonban éppen az ösztönösségével ható éneklése esik áldozatul. Ezúttal elsősorban a lírai részletek puha, bel cantós megszólaltatására törekszik, miközben a zenei csúcspontokra, így az első finálét indító Non piangere, Liù áriára, a gongütések közben kitartott „Turandot”-kiáltásra, a népszerű Nessun dorma hatásos (vagy inkább hatásvadász) megszólaltatására és a harmadik felvonás nagy kettősére spórol. A korábban mindig magabiztos művész csak az előadás végi, mókázó meghajlásainál tűnik igazán felszabadultnak.

* * *

Vittorio Grigolo az utóbbi évek talán legkülönlegesebb bemutatkozó estjét adta Budapesten. Végre nem egy félvállról vett hakni, egy koncertturné alatt lezavart takarékos program – mint azt annyi feltörekvő és futtatott pályatárásánál tapasztalhattuk. Grigolo gálája az előző generációk nagy olasz, orosz művészeinek hangban és lélekben áradó, ráadásokkal bőven megtűzdelt fellépéseit idézte.

Élmény látni-hallani, hogy milyen vehemensen, szinte kétségbeesve küzd meg a közönség szeretetéért. Mint akinek a szeretet már nem is elég, még többre, rajongásra vágyik. De nem öncélúan, önmagáért, hanem a zenéért, amiért él. Grigolo első körben félreérthető, mert valóban sok. Sok a gesztus, sok a mozgás. Aztán nincs mit tenni, be kell látni: minden megnyilvánulása, érzelemkényszere őszinte. Merészen indít: Donizetti Alba hercegéből Marcello gyönyörű, lassú és nehéz áriája nem könnyed nyári estére való. A színpadon való merengő kerengésből, a szomorkás nézésből elég, de az előadásmód, a hang pazar. Udvarias taps. Innen indul a pszichológiai hadviselés! Grigolo kimegy, a karmesterrel pusmog, változik a kiírt műsor. Rigoletto: La donna è mobile. A közönség derűsen, zajosan nyugtázza: végre ismerős dallam, vannak, akik még dudorásznak is közben. Persze kirobbanó a siker. Grigolo bizonyára megkönnyebbül, nem vele van a baj. És többé nem ereszti a publikumot. Az első részben bel canto áriák, duettek, Donizetti és Verdi. A trubadúr strettájának végét Grigolo megismétli. A második félidőben gyengéd francia áriák, Massenet-től és Gounod-tól. Fokozatosan mélyülő, gazdagodó művészi élmény. Szövegkivetítés hiányában sokan nem értik, miről szól Offenbach Hoffmann meséinek észlete. Egyesek nevetve, mások feszengő, elnéző mosollyal fogadják a „túljátszott” Kleinzack-legendát, Grigolo újabb harsány bohóckodását. Pedig ez esetben igazoltan több a kelleténél. Azzal, ahogyan rogyasztott lábbal, kacsázva jár körbe, és könyökére eresztett zakóját lengeti, csak a kapatos Hoffmann által a balladában megénekelt torz figuráját kelti életre. A hangutánzó ritmikus refrén – a „klik-klakkok”, „krik-krakkok” és „flikk-flakkok” – tapsikálással serkentett énekeltetését a nézőtéren ülők érthető távolságtartással fogadják.  A közönség bevonásával nem jár sikerrel; annyi baj legyen, a dal zárlatának megismétlése itt sem marad el.

A Traviatából a Brindisi majdhogynem kötelező ráadásszám. Grigolo pedig egyre lelkesebb. Angolul kezd szónoklatba. Hevülten beszél az éneklés kényszeréről, ami úgy hiányzik neki, mint éhesen ordító csecsemőnek az anyatej. Soha nem fárad el, mert az éneklés belső igényből fakad. A Sixtus-kápolna kórusáról mesél, amelynek gyerekként tagja volt. Onnan hívták meg pásztorfiúnak a római Tosca-előadásba, így Kabaivanska és Pavarotti közelébe kerülhetett. Pavarottinónak nevezték el, akit maga „a magas C királya" ösztönzött állandó tanulásra, hogy később kövesse őt, ha tetszik, átvegye a helyét. Itt már sejthető az újabb ráadás: E lucevan le stelle a Toscából. Aki korábban látta-hallotta vele élőben vagy a Met HD-közvetítésében, tudta: ma talán senki nem énekli Grigolónál jobban Mario Cavaradossit. A színpad közepén térdelve, „kiszolgáltatva”, eszköztelenül, olyan lélegzetelállító Levéláriát ível, hogy abban a három percben mindenki átérzi: (még mindig) e pillanatok miatt él és hat annyira ez a műfaj. Az extra virtuozitással, leheletfinom díszítésekkel, dinamikai szélsőségekkel megszólaltatott, autentikus O sole mio ismét a nyár örömeiről szól. Már nem elég neki a hatalmas színpad, a végtelen tér kell neki, úgyhogy Grigolo kisétál a nézőtérre, hogy még közvetlenebb legyen ez a titokzatos adok-kapok kapcsolat. Utolsó ráadása, a Non ti scordar mai di me pedig kevésbé nosztalgikus, szomorkás úgy, hogy ezúttal nem egy pályáját lassan lezáró, idősödő művészfenomén, hanem egy ifjú titán kéri: soha ne feledjék el. Nos, Grigolót annyira nem felejtik, hogy a hírek szerint hazai vendéglátói már le is tárgyalták vele: a Toscában tér vissza Budapestre.

* * *

Az elválaszthatatlan verista egyfelvonásosok, Mascagni Parasztbecsületének és Leoncavallo Bajazzókjának páros előadásában – a világszínvonalat is túlszárnyaló Komlósi Ildikó, illetve Pasztircsák Polina, valamint a mindkét operában közreműködő Kelemen Zoltán mellett – ismét tenorsztárok a szigeti színpadon. Turiddu: Carlo Ventre, Canio: Marcelo Álvarez.

Az olasz-uruguayi Ventre megbízható énekes. Nem különösebben jellegzetes hang, nem igazán jó színész, amit tesz, mégis koherens és érvényes, a maga módján kerek. Olyan művész, aki áldás a tenorínséges időkben. Első megszólalásából kiderül, ha a Sicilianát így bírja, később sem kell izgulni érte. Rendületlenül halad előre, partnere, Komlósi pedig gazdag érzelmi aurájába vonva igyekszik felszítani szunnyadó szenvedélyességét. A vég, a Búcsú az anyától már az „elvártan” megrendítő.

Álvarez argentin, akárcsak Cura. Szabálytalan művészi utat járt be: gyerekkorától tanult zenét, kórustag... – aztán közgazdász és a családi vállalkozásban működő bútorgyár vezetője lett. Felesége unszolására harmincévesen kezdett újra énekelni. Úgy alakult, hogy egy alkalommal meghallgatta a legendás Giuseppe Di Stefano, aki Itáliába küldte fejlődni. Álvarez pedig az ezredfordulóra korunk egyik legkiválóbb lírai-spinto tenorjává érett. Fizikailag mintha szembe menne az idővel, megfiatalodott, de az is lehet, hogy egyszerűen csak könnyebb, összerakottabb lett. Időközben fokozatosan szerepkört is vált, repertoárja drámaibb szerepekkel gyarapodik.

A Parasztbecsület Turidduját Ventrére osztották, Álvarez a Bajazzók Canióját vállalta a szigeten. A hang tényleg nagyon szép, hamisítatlan latin tónusú, világos, mediterrán fényű. Tenori szempontból a minőségi ugrás egyértelmű ezen az estén. A vándorkomédiások impulzív vezetőjét alakítva nem elégszik meg a megcsalt férj vadállati reakcióinak alig árnyalt realizmusával. Jogos indulatból persze itt is jut bőven, Álvarez habitusából, emlegetett lírai tónusából fakadóan azonban az ő „pojácája” kevésbé lármás. Esendőbb, sérülékenyebb, ha lehet, még Domingo remekbe szabott Caniójánál is szánandóbb. Különös, ahogy Álvarez a „Kacagj, bajazzó” dallamíveit sűrű levegővételekkel töri meg. Zenei „zihálása” vitatható, de kétségtelen, ezúttal kicsit másképp, egyéni felfogásban szólal meg a jól ismert ária. Ahogyan az utolsó fellépésben, a komédia és a tragédia keveredésében is hangsúlyosabbá válik a véres bosszúnál a pőrére vetkőztetett lélek kitárulkozása. Hát persze, Canio gyilkol, de az igazi áldozat ő maga. Mit is hallunk a Bajazzók prológjában? „Ne gondoljatok csak a bohóc tarka mezére, / Ó, gondoljatok lelkére inkább! / Emberi lélek az, úgy, mint a tiétek, / Hisz egyforma étert szívunk mi is /Úgy, mint más földi halandó!”

Fotó: Éder Vera, Gálos Mihály Samu (Grigolo)

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2019. szeptember 1-jei számának Mértékadó mellékletében jelent meg.