Hogy Domingónak 78 évesen kell-e még rendszeresen bariton szerepeket énekelni, az legalább akkora dilemma, mint hogy kell-e Szegednek 13 milliárdért egy 8000-es stadion, és hogy ez mennyire tartozik a püspökség profiljába. A második problémát félretéve szögezzük le, hogy erre az estére az aréna csaknem megtelt, mintegy 6000 ember jött el, ennyien voltak kíváncsiak a koncertre. Hogy közülük hányan fizették ki a 7-40 ezer forintos belépő árát, és mekkora volt a vattázás, arról nincs információm.

Domingo időskori pályáját sokan kritizálják, mondván, hogy ő nem bariton, nem szabadna bariton szerepeket énekelnie. A közönség jó részének más a véleménye, tódulnak előadásira és koncertjeire. Ennek egy részét persze régi, tenornimbuszának számlájára lehet írni, de azért nem az összeset. Domingo ma sem fogatlan oroszlán, noha egészen máshogy harap, mint régen. Szegeden sem gyógyprogramot állított össze. Az első részben néhány zenekari részlet mellett elénekelte az Andrea Chenier-ből Gerard monológját, a Traviata híres Germont-áriáját, valamint a Simon Boccanegra és a Traviata nagy szoprán-bariton duettjeit.

Partnere a Grammy-díjas Puerto Rico-i Ana Maria Martinez jó hang, bár mereven, leszorított nyelvvel képzi a hangokat, éneklése színtelen. Sztárpartnerét nemhogy nem homályosítja el, de még érdekes fénytörést se ad neki. Egy kicsivel gyöngébb partner az ideálisnál. A 78 éves Domingónál csodálatosképp szinte semmi nem hallatszik az öreg hangok hibáiból. Fényesen szól, szép hosszú frázisokat képes egy levegőre énekelni, hangja egyáltalán nem lebeg. Csak néhány frázis végének elhanyagolása utal rá, hogy már nem akar mindenre 100 százalékosan koncentrálni.

Muzikalitása ma is csodálatra méltó, drámai ereje semmit nem kopott. Hogy pontosan érti és közvetíti a drámai szituációt és a szöveg értelmét, azon nem csodálkozunk, azon már inkább, hogy mindezt fénykorának intenzitásával, izzásával mutatja meg. Ma is páratlan, ahogy egy dallamívet felépít, kifeszít, tartalommal, árnyaltokkal tölt meg. Megunhatatlan, fölvillanyozó, színpadra való!

Ám ennél is érdekesebb, hogy baritonszólamokban még föltűnőbb, hogy Domingo mennyire tenorista. Ez nem hangszínt, inkább hangképzést, lelkületet, a világhoz való hozzáállást jelent. Egy-egy szép dallamfordulatnak önálló értelmet próbál adni, a szólamot nem a nagy egységében, hanem apró ragyogásaiban tárja elénk.

A tenor mindig személyiségének ragyogásával, önmaga fölmutatásával hat az operaszínpadon. A bariton ezzel szemben az ellentmondások, a kétségek, a szorongások hangneme. Legjobb példa a Traviata nagy duettjéből Germont „infarktus-zenéje” (copyright by Géza Oberfrank), a „Pura si come un angelo” kezdetű arioso. Ha nem ismerném a drámai szituációt és a szöveg jelentését, biztos volnék benne, hogy Domingo itt a szerelmeséről énekel. Pedig a lányáról.

Ez a lelkület, de ugyanezt mutatja a hang, mint fizikai jelenség. Domingo világ életében sötét színezetű, drámai tenor volt (note bene karrierjének elején baritonnak tanult). Nincs gondja a mélyebb fekvésekkel, jól bírja, a voce nem veszti színét. Ám a Germont ária magasabb részeinél, vagy a második rész kvázi tenorfekvésű spanyol dalaiban a hang nyomban a ’szép’-ből a ’csodás’ tartományba kerül, a hallgatót pedig nem kielégíti, hanem elvarázsolja.

Miként egy régebbi pesti koncertjén, ezúttal is bevállalta a Bánk áriát. Ezúttal is a bariton változatot. Olaszul kezdte, de a „Hazám, hazám” – nál sajnos átváltott egy a magyarhoz hasonló nyelvre. Persze nyomban tapsot kapott, de a megoldás olcsó. Miért nem énekelt egy gyönyörű olasz Bánk áriát magabiztosan? Mi szükség volt erre a bohóckodásra? (Egyébként volt még egy olcsó megoldás a koncerten. A nagy Boccanegra-Amelia duett leginkább szívszorító pillanata, amikor a végén az apa piano magas F-en azt énekli: „Figlia.” Egyedül, magányosan, jóvátehetetlen boldogsággal-boldogtalansággal. Nos, ezen az estén a szoprán ugyanitt azt mondta: „Padre”. Domingo ne értené, hogy Verdinek ez miért nem jutott eszébe?)

Mielőtt elfelejteném, a kamaszodó szegedi Balázs-Piri Soma csak most serkenő bajszára és fogszabályzójára cáfoló érettséggel és virtuóz technikával játszotta Grieg a-moll zongoraversenyének első tételét, tenorbaritonunk pompásan kísérte a zenekarral. Aztán bejött még Domingo kisfia. Placido Juniornak kellemes bariton hangja van, szépen dalolászik. Amikor azonban megszólal mellette édesapja, világosan halljuk, mi a különbség, szórakoztatás és bűvölet között.

Élvezetes, de még inkább tanulságos este volt. Ki-ki eldöntheti, hogy örül neki, vagy bosszankodik, hogy hősünk fénykorában nem jutott el a Dóm térre, és nem kiabálta bele a szegedi éjszakába, hogy „Esultate!” vagy „Celeste Aida”. És hogy egy 13 milliárdos aréna megér-e egy bronzkori Domingót.

English version:

Whether Domingo still has to sing baritone regularly at the age of 78 is at least as much a dilemma as Szeged's need for a $ 13 billion stadium at 8,000, and how much of it belongs to the bishopric's profile. Turning to the second problem, let's note that by this evening, the arena was nearly full, with about 6,000 people coming to attend the concert. I have no information on how many of them paid the entry price of 7-40 thousand forints and how much the batting was.

Domingo's senior career has been criticized by many as saying that he is not a baritone and should not sing baritone roles. The majority of the audience has a different opinion, and they go to performances and concerts. Of course, some of this can be attributed to your old tenornimbus account, but not all of it. Domingo is not a toothless lion today, though he bites quite differently than before. He did not set up a health program in Szeged either. In the first part he sang Gerard's monologue from Andrea Chenier, the famous Germont aria of Traviata, and the great soprano-baritone duets of Simon Boccanegra and Traviata.

Partnered with Grammy-winning Puerto Rico's Ana Maria Martinez, she has a good voice, albeit with stiff, tongue-in-cheek voices, and her singing is colorless. Not only does it not obscure her celebrity partner, but she doesn't even give her an interesting refraction. A little weaker partner than ideal. At Domingo, 78, wonderfully, almost nothing is heard of the mistakes of old voices. It speaks bright, can sing beautiful long phrases into the air, its voice does not float at all. Just neglecting the end of a few phrases indicates that you no longer want to focus 100% on everything.

Its musicality is still admirable, and its dramatic power has not worn off. The fact that he understands and conveys the dramatic situation and the meaning of the text exactly is not surprising, but rather that he shows it with the intensity and glow of his golden age. It is still unique today, as it builds, stretches, melodies and fills with content and nuances. Tired, energizing, onstage!

What's more interesting, though, is the strikingness of Domingo's tenor in baritone solos. It is not about tone, but about sound, spirit, attitude to the world. It tries to give a nice twist of melody its own meaning, it brings us to the tune not in its great unity but in its small glow.

The tenor always acts on the opera stage with the brilliance of his personality and the self-expression. Baritone, on the other hand, is the voice of contradictions, doubts and anxieties. The best example of Traviata's great duet is Germont's "infarct music" (copyright by Géza Oberfrank), arioso beginning with "Pura si come un angelo". If I didn't know the dramatic situation and the meaning of the text, I'd be sure Domingo was singing about his lover here. And about her daughter.

This is the spirit, but the voice shows the same thing as the physical phenomenon. In the life of Domingo, he was a dark, dramatic tenor (he learned baritone at the beginning of his career as a note bene). He has no problem with the deeper places, he does well, the voce does not lose color. But in the higher parts of Germont's aria, or in the quasi-tenor-like Spanish songs of the second part, the voice is immediately moved from 'beautiful' to 'wonderful', and it does not satisfy the listener, but enchants it.

As in an older concert in Pest, he once again accepted the Bánk aria. This time too the baritone version. He started in Italian, but unfortunately at "My country," he changed to a language similar to Hungarian. Of course, he was applauded immediately, but the solution was cheap. Why didn't a beautiful Italian Banker sing with confidence? What was needed for this clown? (By the way, there was another cheap solution at the concert. The most heart-wrenching moment of the big Boccanegra-Amelia duet, when in the end the father piano on high F sings, "Figlia." Alone, alone, with irreparable happiness-unhappiness. in the evening, the soprano said "Padre" in the same place. Domingo wouldn't understand why Verdi didn't remember that?)

Before I forget, the adolescent Balázs-Piri Soma of Szeged just played the first movement of Grieg's A minor piano concerto, refuting his mustache and orthodox and his virtuoso technique, and our tenor baritone was magnificently accompanied by the band. Then Domingo's little boy came in. Placido Junior has a pleasant baritone voice and sings nicely. But when his father speaks to him, we hear clearly the difference between entertainment and enchantment.

It was an enjoyable but even more informative evening. Anyone can decide whether he is happy or annoyed that during the golden age of our hero he did not reach Duomo Square and shouted "Esultate!" Or "Celeste Aida" in the Szeged night. And whether a 13 billion arena is worth a Bronze Age Domingo.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés