És valóban: Joséphine Fodor, azaz pardon, Fodor Jozefina (vagy Jozefa, ha úgy jobban tetszik) nagyapja, Fodor Károly egy magyar huszárkapitány volt, aki 1750 körül – ki tudja, miért – kivándorolt Hollandiába, és egy bájos kisvárosban, Venlóban telepedett le, a továbbiakban pedig éppoly nyugodt, kiegyensúlyozott és polgári életet élt, aminőt az ilyen bájos holland kisvárosokban szokás. Feleségétől, a holland zenészcsaládból érkezett Maria Elisabeth Messemaeckertől három fia született, akik már igen fiatalon kitűntek zenei tehetségükkel. Kiváltképp a legidősebb, József vitte sokra, aki a korszak nagy hegedűművészének, a berlini Franz Bendának a tanítványa volt, és harmincas évei közepére már olyan hírnévre tett szert Európában, hogy maga Montmorency herceg hívta meg Párizsba udvari karmesterének.

A következő néhány évben Fodor József élete meglehetősen jól alakult: feleségül vette a hercegné egyik komornáját, Marmet Genovéva kisasszonyt, és 1793-ban megszületett a lánya is, a kis Jozefina. Sajnos azonban az ugyanebben az évben beköszöntött jakobinus terror, illetve az ezzel járó sajnálatos események gyorsan véget vetettek az idillnek. A Fodor család – rövid hollandiai kitérőt követően – így inkább Szentpétervárra tette át a székhelyét.

Miután több sikeres hangversenyt is adott az orosz birodalom fővárosában, Fodor Józsefet valósággal körülzsongták a helyi előkelőségek, mint például a befolyásos alkancellár, a későbbi bécsi és párizsi nagykövet, Alexander Kurakin, aki zenei igazgatói állást kínált neki. Ezt vétek lett volna visszautasítani, úgyhogy Fodorék maradtak Szentpéterváron. A kis Jozefina a hercegi gyermekekkel együtt nevelkedett, és ennek köszönhetően már tízéves korában egyforma könnyűséggel beszélt és írt oroszul, franciául, olaszul, németül és angolul. Hamar kiderült, hogy örökölte édesapja tehetségét:

Tizennégy esztendős volt, amikor először szerepelt nyilvános hangversenyen, nagy és idegen közönség előtt. Apjával együtt lépett föl s zongora- és hárfajátékával elragadta a közönséget. Két esztendővel később már nemcsak hárfázott és zongorázott — sokkal érettebb tudással és mélyebb átérzéssel, mint a bemutatkozó hangversenyen, hanem énekelt is. Orosz, olasz és francia operaáriákat és dalokat. Amikor először csendült meg ezüstös, tömör, átható erejű szopránhangja, a közönség fölugrott helyéről, és önfeledt elragadtatással tapsolt és tombolt. Ekkor határozta el, hogy nem muzsikus lesz, hanem énekes.

Állítólag már másnap meghívást kapott I. Sándor orosz cár udvarmesterétől a Téli Palotába, ahol mindjárt le is szerződtették a szentpétervári udvari operához. A debütálás minden képzeletet felülmúlt:

"Az Udvari Opera az utolsó helyig megtelt a bemutatkozó előadásra. Az egész cári család, az udvari méltóságok, az arisztokrácia, a polgári közönség és (amennyire akkor lehetett) az alsóbb társadalmi osztályok képviselői is megjelentek, igen sokan a birodalom távoli városaiból is. A siker egészen kivételes volt. sokkal nagyobb, mint amilyent azelőtt európai hírű művészek és művésznők elérhettek. Fodor Jozefina ezen az estén az Udvari Opera elsőrangú tagjai között is az első lett. Hatvanszor egymásután kellett föllépnie ebben a szerepben."

Két évvel később, 1812-ben Fodor Jozefina már az operaház első számú primadonnája volt; ekkor ismerkedett meg az Oroszországban vendégszereplő neves francia drámai színésszel, Jean-Baptiste Tharaud-Mainvielle-lel, akivel csakhamar egymásba is szerettek, majd összeházasodtak, a következő évben pedig kislányuk született.

Ám a történelem ismét közbeszólt. Miután Napóleon császár 1812-es hadjárata csúcspontjaként porig égette Moszkvát, a franciáknak többé nem volt maradásuk Oroszországban. Mainvielle tehát vándortársulatot szervezett, amellyel Stockholmban, Koppenhágában és Hamburgban lépett fel, felesége pedig hűségesen (habár nem túl nagy kedvvel) követte, közben rendületlenül operaszerepeket tanult, és arról álmodozott, hogy újra a színpadon áll. Ahogy az várható volt, nem is viselte sokáig a vándoréletet és a mellőzöttséget. 1814-ben, huszonkét éves korában visszatért hát rég nem látott szülővárosába, Párizsba, ahol ismét az opera legragyogóbb csillagává emelkedett. Igaz, a kezdeti lépései még némileg bizonytalanok voltak:

"Előbb az Opera Comique-ban lépett föl, ahol csakis francia operákat adtak. Nem volt sikere. A közönség és a kritika nagyon neheztelt rá, mert a francia kiejtése nem volt hibátlan. Hangjának megvesztegető színe, tiszta csengése, lényének egész varázslatossága nem tudta megbékíteni a színház közönségét. Egyik kritikus ezt írta róla: „Közepes tehetség, erős, de nem kellemes hang. Nem jósolhatunk neki nagy jövőt.” Az első sikertelenség és az elfogult kritika nem bátortalanította el. A Théatre Feydeau-hoz szerződött, ahol olasz operákat adtak s itt kivételesen nagy sikere volt. A közönség (s most már a kritika is) annyira ünnepelte, hogy az Odeon színház meghívta az olasz operák főszerepeire. Most már ő volt a legünnepeltebb primadonna Párizsban. Óriási fizetése volt. Ezt abból állapíthatjuk meg, hogy később, amikor az Odeon a híres Catalani kezébe jutott, és Fodor Jozefina az igazgatónő művészi féltékenykedése miatt otthagyta a színházat, tizennégyezer frank pönálét fizetett."

Innentől nem volt megállás: a következő években Fodor Jozefina térdre kényszerítette előbb a londoni Covent Garden közönségét, majd Velencét is, ahol úgy bántak vele, mint valami földre szállt istennővel. A város előkelőségei, a régi patrícius családok sarjai emlékérmet verettek az arcképével, az egyik fellépése pedig konkrétan koronázási ünnepségbe torkollott:

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.